A következő táblázat a hangok különböző igazolt írásmódjait és azok IPA-átírását tartalmazza. Az általános használatban a hangok vagy fonémák ortográfiai megkülönböztetését nem feltétlenül tartja minden író. Előfordulhat például, hogy egy szerző csak a hosszúság alapján különböztet meg egyes magánhangzókat, és az ortográfiai eszközök keveredhetnek. Ahol a táblázatban hosszú vagy rövid /(ː)/ fonéma szerepel, ott a kifejezetten rövid // vagy hosszú /ː/ fonéma olyan további írásmódokat jelöl, amelyekre nem vonatkoznak a hosszjelölési szabályok. Hasonlóképpen, egy fonetikai bejegyzés csak azokat a helyesírási formákat sorolja fel, amelyeket az egyenértékű fonéma(k) nem használnak. N/A-t akkor használjuk, ha nincs specifikus írásmód, pl. ha az összes hosszú magánhangzó írásmódját megtaláljuk a hosszú magánhangzó írásmódjának a rövid magánhangzóból való levezetésére vonatkozó szabályok alapján, vagy ha nem használunk általános írásmódot, e.pl. amikor a rövid és hosszú magánhangzókat mindig másképp írják.

Legend:

• U: Hangtalan
• E: Főleg keleti
• (ː): Hosszú vagy rövid. A hosszúság és a gemináció jelölését lásd a /Vː/ és /Cː/ oszlopokban.
• ?:

A mély/alacsony-középmagánhangzók másként is jelölhetők:

• /æ/ = /ɛ/
• /ɒ/ = /ɔ/
• /ɑ/ = /a/

Dialektus-specifikus hangok:

• /ɒː/: Izlandi; a, aa, á, o, ó, ǫ́; Normalizálva: á
• /ə/: Dán; e, æ

Amikor nyelvjárási összevonások, mint például az OEN monophthongizáció, történtek, a regionális helyesírás gyakran változott ennek megfelelően. Néha mindkét fonéma helyesírását használták, de összekeverve.

Az epentetikus magánhangzónak különböző regionális helyesírása volt. A keleti északi nyelvben általában ⟨e⟩ vagy ⟨a⟩, míg a nyugati északi nyelvben gyakran ⟨u⟩, Izlandon szinte mindig így írták.

Kéziratos helyesírásSzerkesztés

Az eredeti izlandi kéziratok, amelyek az északi mitológia ismeretének fő forrását jelentik, nem alkalmaztak egységes helyesírási rendszert. A viking korszakban az ó-norvég nyelv számos dialektusát beszélték. Bár úgy tűnik, hogy ezek kölcsönösen érthetőek voltak, az enyhe eltérések különböző helyesírást eredményeztek. Így ugyanazt a nevet még az eredeti kéziratokban is többféleképpen írhatták. Léteztek a nyelvre jellemző egyedi betűk is, például a Wynn betű módosított változata, a Vend, amelyet rövid ideig az /u/, /v/ és /w/ hangokra használtak. Különösen a magánhangzók hosszát csak szórványosan jelölték sok kéziratban, és a különböző umlauted magánhangzókat gyakran nem különböztették meg egymástól. További bonyodalom, hogy a gyakori szavak, szótagok és nyelvtani végződések esetében számos rövidítés alakja alakult ki. Ilyen például a maðr (ember) nevű rúna használata a maðr szóra. Egy másik az ó-norvég nyelvben oly gyakori különböző r végződések speciális írásjelének használata. Ezek az írástani rövidítések a következő kategóriákba sorolhatók:

• Szuszpenzió, csonkítás vagy rövidítés: A szó bizonyos betűit kihagyják, a rövidítést egy feliratos vonással (különösen egy orrhang elhagyásával), a betű melletti pont(ok)kal vagy esetenként kettősponttal jelzik. Példák: Ꝥ a þat (stb.), ū a um, hō a hón, þan̅ a þann; .kgr. a konungr, .s. a sonr.
• Kontrakció: Az első és az utolsó betűt írjuk, és a rövidítést ponttal vagy feliratos vonallal jelezzük.
• Speciális jelek vagy rövidítések: Szavakat vagy szótagokat helyettesítő jelek. Példák: Tiron et (⁊) az ok, ᛘ a maðr, szótagírásos et (Ꝫꝫ) a mꝫ (með) a /eð/ helyett.
• Superscript betűk: A szóban szereplő szabályos betűk vagy kifejezetten rövidítés céljára szolgáló betűk. Gyakran szótagtartalommal. Példák: sᵏ (sik), cikcakk alakú jel elsősorban az er és az ir számára az u͛a (vera) betűben.

Ezek a rövidítési konvenciók és a jelek többsége magából a latin nyelvből örökölt, és a latin ábécében más nyelvekben is gyakori volt. Más jelek vagy konvenciók azonban kifejezetten északiak, mint például az er zig-zag.

Normalizált helyesírásSzerkesztés

A “normalizált helyesírás” utalhat a normalizálásra általában vagy a szabványos normalizálásra különösen. A normalizált helyesírásnál a kéziratos helyesírást úgy módosítják, hogy az szigorúbb és szabályosabb legyen. Ezeket az átírásokat úgy tervezték, hogy fonetikai szempontból pontosak legyenek, és ne a kéziratokra jellemzőek. A normalizálás mértéke változhat, de általában a szöveg a végén a szabályozott rendszertől való korlátozott eltérésre redukálódik, esetleg valamilyen nyelvjárási jelleg rovására.

A 19. századi tudósok különböző okokból a régi északi nyelv standardizált normalizálását dolgozták ki, amely ma is használatban van. Ez elsősorban az úgynevezett Első nyelvtani értekezésen alapul. A magánhangzók hosszát jelöli, és az umlauted magánhangzókat egyértelműen ábrázolja. A szabványosított helyesírás néhány olyan karaktert használ, amelyek a legelterjedtebb elektronikus karakterkészletekben nem állnak rendelkezésre. Gyakran használnak helyettesítéseket, különösen az elektronikus formátumokban. A legkövetkezetesebb az ö használata az ǫ helyett.