A gyűjtögetés nagy figyelmet kapott a médiában az elmúlt években, és sokan ismerjük azt a tényt, hogy a gyűjtögetés és a kényszerbetegség gyakran összefügg. A DSM-5, amely az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) osztályozó és diagnosztikai eszköze, mind a gyűjtögetést, mind a kényszerbetegséget a kényszeres és kapcsolódó zavarok kategóriájában sorolja fel. Egyes esetekben a gyűjtögetést még a kényszerbetegségben is kényszercselekvésnek tekintik.

De mi a helyzet a gyűjtögetés ellentétével? Mi van akkor, ha semmit sem tudsz megtartani? Mi van akkor, ha kényszert érez arra, hogy megszabaduljon a holmijától, és nem bírja elviselni a gondolatot, hogy bármilyen “cucc” ott lógjon körülötte?

Ezt a kényszeres rendetlenséget a kényszeres spártizmus nevű szindrómaként ismerik, és itt részletesen le van írva.

Azt szeretném tisztázni, hogy nem arról beszélek, aki szereti a rendezett otthont. Én magam ki nem állhatom a rendetlenséget, és mindig túl hamar teszem az újságokat az újrahasznosítóba, vagy gondoskodom arról, hogy a pultok le legyenek takarítva. Amiről én beszélek, az a szélsőség. A fent említett cikkben például egy nő, akinek ez a rendellenessége van, valóban elajándékozta a lámpáit, és aztán sötétben találta magát ülni.

Mint a legtöbb viselkedésnél, itt is a súlyossági fokról van szó. Szeret kidobálni dolgokat és rendetlenséget tartani a házban, mert ettől egyszerűen jobban érzi magát? Az rendben van. De ha a dolgok kidobása közvetlenül befolyásolja az életedet, mint a cikkben szereplő nőnél, aki folyton kidobja az ételfeldolgozóját, hogy aztán elmenjen és vegyen egy újat, az már igazi probléma. Ebben az esetben a dolgoktól való megszabadulás egy kényszeres – kényszeres körforgás részévé vált.

Sajnos sok ember, beleértve néhány terapeutát is, talán nem ismeri fel a kényszeres lomtalanítás kérdését jogos problémaként. Míg a gyűjtögetés abnormálisnak tűnik, egy rendezetlen, tiszta ház nem az. Emellett mi egy olyan kultúra vagyunk, amely az egyszerűség híve – felugrottunk a “kevesebb több” szlogenre. Ez megnehezíti, hogy komolyan vegyék azokat, akiknek ez a valódi problémájuk van. Sőt, talán még meg is dicsérik vagy meg is dicsérik őket a lomtalanítási vágyukért.

Mit tegyen tehát, ha Ön kényszeres spártazmusban szenved?

A javaslatom, nem meglepő módon, az, hogy keressen egy jó terapeutát, lehetőleg olyat, aki kényszerbetegségekre specializálódott. Ő együtt tud veled dolgozni, hogy kitaláld a lomtalanításodat. Ez egy kényszer, ami egy rögeszmédhez kapcsolódik, például ahhoz, hogy biztonságban tartsd magad vagy a szeretteidet? Ez az “éppen megfelelő kényszerbetegség” megnyilvánulása? Fizikailag rosszul vagy kellemetlenül érzi magát, ha nem tud lomtalanítani? Bár a cikkben nincs szó az expozíció- és válaszmegelőző (ERP) terápiáról, úgy gondolom, hogy hasznos lenne. De én nem vagyok terapeuta, ezért mindenképpen kapcsolódnia kell egy hozzáértő egészségügyi szolgáltatóhoz. Remélem, te is így teszel, ha kényszeres spártai kényszerben szenvedsz. Nyilvánvalóan nem te vagy az egyetlen.